A koccintás
A koccintás története
„Összecsendül két pohár, muzsikája csengve száll” –
énekelte korábban Vámosi János, de vajon tudta-e, hogy hogyan alakult ki a koccintás és mi a pontos története?
Nem valószínő, hogy tudta, legfeljebb csak sejtései lehettek róla, ugyanis nincsenek bizonyított források arra vonatkozóan, hogy hogyan alakult ki. Találgatások, feltételezések persze léteznek, lehet hogy ezek között ott az igazság...
–
Napjainkban a koccintás az üdvözlés egyik sajátos formája olyan, mint pl. a kézfogás vagy a kalap megemelése, ám ezen üdvözlési formáknál mégis sokkal ünnepélyesebbnek, szertartásosabbnak érezzük. Hogy pontosan miért? Az igazság az, hogy ez az ünnepélyesség önmagában is utal arra, hogy
valamikor minden bizonnyal nagyobb súlya, jelentősége volt a poharak összecsendítésének. Helyesebben: valamikor jelentett valamit az, amit ma csak megszokásból és – látszólag - értelmetlenül csinálunk.
1. Csak azért, hogy halljuk is?
Mivel az ital több fontos érzékünkre, így a látásra, szaglásra és ízlelésre van hatással, ezért a „vájtfülőek” kitalálták: vezessék be a koccintást, hogy mégegy további érzékünkre, a hallásra is hasson.
Itt jegyeznénk meg: ha eleget iszunk, akkor még az egyensúlyérzékünkre is jelentős hatással lehet, nem valószínű tehát hogy emiatt vezették be ezt az aktust.
2. A sötét középkorból?
Egy másik magyarázat a középkorra teszi a kialakulását. Mikor a felek egymás egészségére ittak, ezt szó szerint értették:
bizony azért koccintottak, hogy ez az egészség meg is maradjon. Akkoriban ugyanis igencsak elterjedt volt az a szokás, hogy a kevésbé szimpatikus emberek egyszerően megmérgezzék egymást, erre pedig kiváló ötlet volt, ha egyszerűen mérget csempésztek egymás italába. Mivel a víz amúgy is ártalmas volt az egészségre, a bor, mint a halál közvetítésének eszköze ideális volt. A bizalom jeléül a házigazda áttöltött egy keveset az italból a saját poharába és meghúzta azt. Ha nem fordult le a székről, akkor minden rendben volt, mehetett tovább a buli… Igen ám, de már ekkor is voltak különc emberek, akik megbíztak a
gazdában és egyszerűen nem tartottak igényt erre a próbára. Amikor a házigazda át akarta önteni a nedűt a poharukba, egyszerűen hozzáütötték a poharat/kelyhet a házigazda ivóalkalmatosságához, jelezve, hogy megbíznak benne és nem tartanak igényt a szolgáltatásra. Így vált a koccintás – ezen verzió szerint – a bizalom jelévé.
Valóságban azonban az átöntögetés helyett sokáig inkább az volt a szokás, hogy egy pohárból vagy kupából ittak, és aki külön poharat (vagy kupát) kért magának az vérig sértette a társaságot (na ekkor már jó esélye volt, hogy tényleg elteszik láb alól). Később, amikor rászoktak arra, hogy külön pohárból isznak, az
összeérintéssel tettek úgy, mintha egy kupából innának.
3. Szerződés megkötve…
A harmadik verzió is a középkorra vezethető vissza. Mivel a nép írástudatlan volt, jobban hittek
az adott szónak, mint a papírra leírt dolgoknak (mivel nem tudtak olvasni, nem tulajdonítottak
jelentıséget a papírnak). Ezért amikor vettek vagy eladtak valamit, „áldomást” ittak rá, amivel
az ügylet megkérdıjelezhetetlen érvényővé vált. Minden alkudozás, egyezség végén jött az áldomás, vagyis nem csak adásvétel esetén, hanem pl. akkor is, ha mesterembert fogadtak vagy cselédet vettek fel.
Eszerint tehát a koccintás egyfajta jogi helyzetből szivárgott be a magánéletbe, aminek máig megvan a jele, de sokaknak fel sem tűnik: ne feledd, hogy társaságban egy-egy fontosabb, nyomatékosabb résznél, amikor valamilyen dolog kiemelésre méltó, nem egyszer hangzik el az „Erre iszunk!” kifejezés.
4. Mi van idehaza, avagy a magyar hagyományok…
Köztudomású, hogy szerény nemzetünk nem veti meg az alkoholt, mondjuk ki: ivós nép vagyunk. A magyar néprajzban azonban nincs nyoma „mérgezős” sztoriknak, ezért mindenképp egyfajta szerződéskötés szentesítése volt a cél a koccintással (az „erre iszunk” kifejezés itt is megállta a helyét). Úgy gondolták,
hogy a koccintás, egyfajta bizalom jele (mint a kézfogásé), ami azt jelezte, hogy megbékültek egymással, elfogadják egymás szándékát (és persze nem mérgezik meg egymást, helyette inkább jól berúgnak).
Nem volt mindegy az sem, hogy hogyan történik a koccintás: Fontos volt, hogy a pohár oldalával és NE a fenekével koccintsanak, mert ha valaki a pohár fenekével koccintott, akkor az azt jelentette, hogy a többi embert – vagyis a partnereket – lenézi.
Vajon miért épp a koccintás?
Felvetődik a kérdés, vajon mi volt az oka annak, hogy elődeink a poharak, kupák összeérintését ilyen
jogszerűnek tekintették? Talán az, hogy a világban általános vélekedés volt (és ma is az), hogy az érintésnek varázsereje van, és egyfajta életerőt sugároz - lehet ebben valami, gondolj csak bele, hogy pl. a kézfogásnak vagy a csóknak is micsoda jelentősége van két ember között. Valószínő tehát, hogy az érintés által létrehozott „lélekcsere” gondolata áll a poharak összekoccintásának hátterében is. Azok, akik poharukat összekoccintják, kifejezésre juttatják az együttműködést egymással, vagyis minden vitát (háborút)
lezárnak, megpecsételik a békét. Baráti poharazgatás közben pedig ennek az emléke cseng vissza.
Magyar ember sörrel nem koccint – vagy mégis?
Nem lehet elmenni a magyarok sörrel való koccintása (vagy éppen nem koccintása mellett). „Magyar ember sörrel nem koccint” tartja, vagy tartotta a mondás. Ismert, hogy ez a hagyomány a 13 aradi vértanú 1849-es
októberi kivégzéséhez köthetı: állítólag ugyanis az osztrákok az aradi vértanúk kivégzését sörrel ünnepelték meg. Bár ezt az állítást egyetlen történelmi forrás sem támasztotta eddig alá, (sőt inkább cáfolatok vannak,
de ebbe most nem megyünk bele), tény hogy sok magyar ebből kifolyólag a sörrel nem koccint. Volt (van) egy olyan vélekedés is, hogy ez a szokás 150 év elteltével elévül (vagyis 1999. október 6-a óta minden magyar ember azzal koccint, amivel csak akar). Tény viszont az, hogy ez a hagyomány széles körben ismert (volt).
Mi lehet mégis emögött, hogy a sörrel koccintás tilalma ilyen széles körben ismert? Erről is többféle vélekedés látott napvilágot:
Az egyik ilyen, hogy ezt az egészet a borkereskedők találták ki akkor, amikor az országban megjelent a sörfogyasztás, így buzdítván az igaz magyarokat a borfogyasztásra .
Egy másik magyarázat szerint a Monarchia felbomlásakor elapadtak a sörforrások, helyette megmaradt a bor a magyarnak, vagyis nem sörrel, hanem borral koccintott .
A harmadik pedig az, hogy ez a szokás tulajdonképpen nem is olyan régi: mivel az elsőírásos feljegyzések a rendszerváltás körül jelentek meg, ezen verzió szerint a felerősödő nemzeti érzelmek válthattak ki
ilyen hagyományt.
Sok honfitársunk tehát – dacból vagy megszokásból – a mai napig tartja ezt a szokást, vagyis nem hajlandó sörrel koccintani, míg mások azt mondják, hogy 150 év elteltével, vagyis 1999. óta ez már nem érvényes (míg voltak olyanok is, akik korábban sem tették magukévá ezt a hagyományt). S hogy ki, hogy cselekszik, ezt mindenkinek a lelkiismeretére bízzuk. Egy biztos: ezt a vitát nem mi fogjuk eldönteni a sörivók helyett…
Nekünk pálinkabarátoknak ebből a szempontból könnyű dolgunk van:
pálinkával nem hogy nem illik, hanem kötelező a koccintás!
Forrás: palinkanet.com
